LETTRE: Mi az, amit egy külföldinek tudni kell Pécsről? Honnan ered például a német elnevezés: Fünfkirchen?

CSG: Van egy olyan magyarázat, én is ezt hallottam gyerekkoromban, hogy öt templomtorony volt a városban. De valószínűleg a délszláv peć (kemence) szó hibás fordításáról van szó (pet: öt). Ez a kemence mészégető kemence. Mert volt szén, volt erdő meg volt mészkő, mindig voltak, akik mészégetésből éltek itt. Kisgyerekkoromban, az ötvenes évek elején a Zsolnay-gyár mögött még megvoltak és működtek a mészégető kemencék. (Peć nevű város Koszovóban és Boszniában is van egyébként.) Ebből a rosszul fordított ötből lett a Quinqueecclesiae valamikor a középkorban. A római neve Sopianae (és nem Sophianae, vagy pláne Szofiána!) volt, ami valószínűleg egy kelta vagy illír törzs neve. Sopianae Pannonia Inferior provincia fontos helyőrsége volt, bár nem a legfontosabbak közül való. Aztán a római élet az 5. század végére megszűnt teljesen. Az urbanitás két-három évszázadának nem sok nyoma maradt. Habár ki tudja, ebből a korszakból általában nagyon kevés az írásos dokumentum. Talán mégsem véletlen, hogy az első püspökségek egyikének Pécs lett a székhelye, és a második bencés apátságot is itt, a szomszédos Pécsváradon alapította I. István. Valami városszerű település nyilván volt itt, még vagy már. A római folytonosság persze teljesen megszűnt.
A horvátok egyébként Pecsuhnak, a szerbek meg Pecsujnak hívják a várost. Hogy miért, arról fogalmam sincs. A németek meg Fünfkirchennek, ami nyilván a Quinqueecclesiae tükörfordítása 

LI: És hogyan telepedtek be ide a különböző népek, milyen sorrendben, erről mit lehet tudni?

CSG: Azt lehet tudni, hogy Pécstől délre, az Ormánságban vannak olyan falvak, amelyekben az Árpád-kor óta horvátok laknak. Pécs a mai Magyarország egyetlen olyan nagyvárosa, amelyik etnikai határvonal közelében fekszik. Van egy nagy vegyes lakosságú sáv a Dráva két oldalán, ahová horvátok és magyarok vegyesen települtek. Külön-külön falvakba persze. De azért az itteni horvátok túlnyomó része később települt be. Ők a sokácok, és kisebb részben a bunyevácok, akik a török terjeszkedés elől menekültek észak felé. A sokácok eredetileg Bosznia és Lika határvidékén éltek. Lika Horvátországnak az az elkeskenyedő része, amit két nagy hegyvonulat zár közre. Ha Karlovactól a tenger felé tartunk, két hosszú alagúton kell átmennünk; a kettő között van egy fennsík, ez Lika. Vegyes lakosságú terület most már. A törökök miatt nagyon sokan elvándoroltak onnan, és szerbek települtek be helyettük. A délszláv háborúban ronda dolgokat követtek el arrafelé. Például Gospićban. A város környékén élő délszlávok túlnyomó többségét a sokácok alkották. Katolikusok voltak, tehát viszonylag simán be tudtak települni a városba. Akik a városba jöttek, azok persze asszimilálódtak, egy-két nemzedék alatt felszívódtak. 

LI: Ez a nevekben megmaradt?

CSG: Persze. Pécs tele van nemcsak sokác nevekkel, hanem német nevekkel, dalmát nevekkel, bosnyák nevekkel is. 

LI: A bosnyák név milyen?

CSG: Török, vagy török illetve arab szóból képzett. Ilyenek, mint Dergez, Derváli, Dibuz, vagy Begovics, sőt Dzsaferovics. De bosnyák-gyanús a Deli meg a Bali is. Ezek mind létező pécsi nevek. De a legtöbb családnév horvát és német. 
Érdekes, hogy megszűnt ez. Volt egy jellegzetes pécsi nyelvjárás, nem igazi tájnyelv, mert a kiejtés tekintetében nem nagyon különbözött a „hoch” magyartól, de a szókincsnek nagyon nagy része jött a horvátból meg a németből, sőt jó pár olasz eredetű szót is használtunk. Például dorkónak neveztük a tornacipőt. Most már mindenütt elterjedt, de gyerekkoromban még nagyon röhögtek rajta a nem-pécsiek. Meg román szavakat is – ezek  nyilván a beás cigányok nyelvéből keveredtek oda. Például azt mondtuk, hogy „nuku”, ami kb azt jelentette, hogy „ebből aztán nem eszel!”. Gyerekkoromban még én is ezt a nyelvet beszéltem. Egyáltalán nem hallom már, teljesen megszűnt. Tipikus keveréknyelv volt, a nyelvi környezet lexikája beolvadt a magyarba.

LI: És miért nem maradtak meg az eredeti nyelvek?

CSG: A város nagyon erősen asszimilált. Gyerekkoromban sokat hallottam német, vagyis hát sváb meg sokác beszédet, de szinte csak a piacon. 

LI: Falusiaktól?

CSG: Pécs környékén nagyon sok olyan falu van, amelyik félig beleolvadt már a városba. De megmaradtak kis közösségeknek. Pécsdevecser például teljesen sváb volt. Svábnak mondjuk, de nem svábok voltak, hanem hesseniek. Fulda környékéről, ami azért már közel van Baden-Württenberghez is. A nagy telepítésekkel kerültek ide a török kiűzése után, Mária Terézia telepítette ide őket a 18. század elején. Az egyik nagyapám ősei is így érkeztek. Ő maga Pécsdevecserről jött be a városba, kitanulni a lakatos-mesterséget.

LI: Akkor még rokonok is lehettek Wilhelm Drostéval, a Három Holló folyóirat szerkesztőjével.

CSG: Aligha, ugyanis apám kinyomozta, hogy a család ősei – egy testvérpár – Hessenből jöttek ugyan ezerhétszáz huszonvalahányban, az ő fölmenőik viszont Dél-Tirolból, egy gleccser tövéből menekültek Hessenbe az éhínség elől. 

LI: És mikor, hogyan települtek be ide a különböző népek? 

CSG: Hogy ki hogy jött be? Azt hiszem, hogy a török idők előtt főleg magyarok lehettek itt, meg valamennyi horvát. Egyenként beszállingózó német kézművesek. És elég sok olasz – gondolom, a püspökség által alkalmazott pallérok, kőfaragók utódai. Mert vannak olaszos hangzású családnevek is. 
Aztán a törökök elől jöttek a sokácok, a bunyevácok, részben a bosnyákok, és a törökökkel jöttek megint csak a bosnyákok, és a rácok, vagyis a szerbek, segédcsapatokként. . Ugye a Szigeti veszedelemben lehet olvasni, hogy a törökök oldalán a rácok, a magyarok oldalán a horvátok harcoltak hősiesen egymás ellen. Lehet, hogy a törökökkel jöttek a bolgár kertészek is, ezt nem tudom A bunyevácok egyébként, akik inkább keletebbre, Mohács és Baja környékén élnek, majdnem ugyanonnan jöttek, ahonnan a sokácok, Likából, csak egy kicsit nyugatabbról. A nevük is erre utal. Likában hívják bunjának a kőkunyhót, amit a pásztorok építenek maguknak.

LI: Vallásban van különbség köztük?

Nincs, ők is katolikusok. De kicsit máshonnan jöttek, más területről, és főként máshová települtek. A bunyevácok elsősorban olyan helyekre, Bácskába, ahová később, a török kiűzése után a szerbek is. Tehát a mai Szerbiához tartozó, vagy azzal határos területekre. Vajdaság, Szerémség, a Duna mente. Ezért aztán, amikor feléledtek a nemzeti öntudatok a 19. században, a bunyevácokat besorolták a szerbekhez, miközben katolikusok, és tulajdonképpen inkább a horváthoz hasonlító nyelvjárásokat beszélnek. A sokácok pedig a horvát településterületre költöztek, és ezért horvátnak számítottak.
Amikor elkezdődtek a szerb felkelések a török birodalomban, a Karadjordje-felkelések, hullámokban érkeztek a menekültek. A 18. század végétől kezdve mindig volt valami felkelés vagy valami megtorlás. A legnagyobb menekülés akkor volt, amikor a barom Savoyai Jenő három napra elfoglalta Szarajevót. Három napra!  Ez teljesen értelmetlen dolog volt, mert tudta, hogy vissza kell vonulnia. A keresztények persze nagy üdvrivalgással fogadták. Aztán, amikor kivonult, a törökök vérfürdőt rendeztek. Híresen nagy baromság volt. Akkor nagyon sokan jöttek. Ezek a bosnyákok keresztények voltak, de valamilyen okból, nem tudom, miért, nem számítottak katolikusnak. Lehet, hogy a bogumil hírük miatt. Mert nagy bogumilok voltak. Ezért nem engedték be őket a városfalon belülre, hanem a Tettye alatt telepedtek le, az akkori városon kívül. Az ortodox rácok meg világos, hogy nem jöhettek be a püspöki városba, világos, hogy csak a városfalon kívül telepedhettek le; mégpedig a nyugati oldalon. Ezt a részt ma is Rácvárosnak hívják.
Aztán, ahogy már mondtam, a következő nagy hullám az volt, amikor a török kiűzése után betelepítették a németeket, főként a fuldai apátság környékéről. Ebből lett egy pécsi, Pécs környéki szó, a stifolder (Stift-Fuldaer), ami lényegében egy vastag (vastagbélbe töltött) kolbász, de jobb, mint a kolbász, mert nem szárad ki annyira. 

LI: És az épületek környéke hogyan alakult? A püspökség volt a legerősebb?

CSG: Most is látni, hogy két központja van a városnak. Teljesen külön van a szakrális központ és az igazgatási központ. Az utóbbi a Széchenyi tér, az előbbi a Dóm környéke. Mint kiderült, a szakrális központ a római Sopianae temetőjére épült; a legpompásabb ókeresztény sírkamrákat és sírkápolnákat (i. sz. 3. század) a Dóm közvetlen környékén találták. A városban látható házak egyrészt kereskedő- meg iparosházak, másrészt a környékbeli földbirtokosok városi „palotái”. Amelyiknek a kapuja fölött nem látsz címert, abban kereskedők meg iparosok laktak; a nagyobbakban a kereskedők, mert azok jobban meg tudtak gazdagodni. A Dóm környéke persze a püspökségé volt; ez a rész a nyugati városfaltól – ahol a püspöki palota van – a papnöveldéig húzódik. A kettőt összekötő Kálvária utca volt a kanonok-sor. Ebből múzeum-utca lett, de most visszakapta az egyház, és a múzeumok lassan kiszorulnak onnan.
A városfalon belül tipikusan egyemeletes épületek voltak, aztán ahogy kijjebb megyünk egy sarokkal, már csupa földszintes házat látunk, mindenféle iparosok házait. Például ahol gyerekkoromban laktam, a Zsolnay utcában. Ez az úgynevezett budai kreszli, ami sváb szó, de persze laktak ott magyarok, bosnyákok meg horvátok is. Mi abban a házban laktunk, ahol a nagyapám lakatosműhelye volt.  Balra mellettünk az első az egyetlen emeletes ház az egész utcában, egy zsidó bádogos lakott benne. Nemrég derült ki, hogy egy Bauhaus-os tervezte…

LI: Egy igazi pécsi Bauhaus-os építette? 

CSG: Hét Bauhaus-os volt pécsi származású. Hirtelenjében öt jut eszembe, Breuer Marcell, Molnár Farkas, Forbáth Aurél, meg a Dobrović-testvérek. Ők horvátok voltak, az egyik festő, a másik építész. De a muzeológusok összeszámolták, hogy heten voltak. Annak a bádogosnak a házát Molnár Farkas tervezte. A jobboldali szomszédunk is érdekes, egy kisnemesi udvarház a budai kreszli kellős közepén. Abban a házban gyerekkoromban négy tehenet tartottak és két lovat. Átmásztunk a kerítésen, és játszottunk az istállóban. Úgyszólván a város közepén. Sarokház, két kocsibehajtóval, most egy gumijavító van ott. A szemközti sarkon egy üvegesnek volt a boltja. Az egyik lányából híres közgazdász lett. Kisparosok, ilyen vegyes származású közép-egzisztenciák laktak arrafelé; egyébként a város lakosságának nagyrészét ezek alkották. Teljesen összekeveredve akkor már. 

LI: És a magyar nyelv volt a közös?

CSG: A magyar nyelv, de mondom, egy olyan magyar nyelv, amiben nagyon sok volt a horvát meg német szó. A semmire azt mondtuk, hogy nyista, főleg, ha csalódottságot fejezett ki. Azt, hogy anyacsavar, nem hallottam gyerekkoromban. Mutter, csak így mondtuk. Az álkulcs sperhakni volt. A tűzpiszkálóvas sirhakni. Meg persze ott volt a sparherd, vagyis mifelénk sparhelt. Ezek gyakorlatilag kikoptak mára.

LI: Ki számított igazi pécsinek?

CSG: Pécsi polgárnak, tükének az számított, akinek szőlője volt a városban. Például a nagyapám. Meg mi is, amíg el nem kellett adnunk a szőlőt. Költői helyen volt, a Kispiricsizma-dűlőben, a Rigóder nevű környéken. Ma egy vendéglő áll a helyén. A háború után ott bújtatták anyám unokatestvérének a családját. Rajta voltak a kitelepítési listán, nem ok nélkül egyébként. A németek ugyanis földet ígértek azoknak a Volksdeutschoknak, akik beállnak a Waffen-SS-be. Nagyapám húga vagy nővére, földéhes sváb parasztasszony, nem tudott ellenállni a csábításnak, és rábeszélte a fiát, hogy jelentkezzen. Valahol Észak-Olaszországban ölték meg a partizánok. A lányából egyébként kitűnő gyógypedagógus lett, az egyik kedvenc rokonom.
 

LI: Pécs nagyon megérezte Jugoszlávia közelségét, igaz?

Az utolsó előtti nagy mozgás az első világháború, pontosabban a Kommün után történt. Pécs ekkoriban szerb megszállás alatt volt. Rengeteg baloldali menekült ide a fehérterror elől. Amikor a szerbeknek be kellett vezetniük a helyi közigazgatást, a város vezetése ilyen baloldali szocdemek kezébe került, egy Doktor Sándor nevű szülészorvos vezetésével. Az ő neve egyébként máig vörös posztó a helyi jobboldal számára. A róla elnevezett utcát mindjárt a rendszerváltás után Hungária utcára kereszteltették. Egy áruló komcsi, aki együttműködött a megszálló hatósággal. Amikor a szerbeknek 21-ben ki kellett vonulniuk, volt még egy halvány kísérlet egy Pécs-Baranyai Köztársaság megalapítására. Aztán bevonultak a magyarok, és aki tudott, menekült tovább Szerbiába. Jugoszlávia persze később is menekülési irány maradt. Ötvenhat után az egyik unokatestvérem is átszökött oda. De a keresztapám fogta magát, utánament, előkerítette valamelyik menekülttáborból, és hazapenderítette.

Az utolsó nagy menekülés, legalábbis egyelőre az utolsó, az 1992-1995-ös délszláv háború idején következett be. Volt egy időszak, amikor harmincezer délszláv menekült tartózkodott Baranyában. A határ felől éjszakánként idehozta a szél az ágyúdörgést. A boszniaiak még itt voltak, és már a szlavóniaiak is megérkeztek. Sokan vasúti kocsikban laktak a déli kisvárosok állomásain; másokat Pécsett a kiürült munkásszállókban helyeztek el. Mi akkoriban Uránvárosban laktunk, és a házunk előtti szökőkút körül üldögélt és sétált napról napra egy szarajevói elme-szociális otthon összes ápoltja. Gabi süteményt sütött nekik, a szomszédokkal összefogva elláttuk őket cigarettával. Összebarátkoztunk a pszichológusukkal, Fikóval, aki egy napon elindult, hogy meglátogassa Horvátországba internált családját. Soha többé nem láttuk viszont.

LI: Mennyire érződik a kultúrában a határok átjárhatósága?
Ennek a vidéknek a virágkora a reneszánsz meg a barokk volt. A szlavóniai horvát származású Janus Pannonius kora, aki püspök volt és államférfi, s amellett a latin nyelvű humanista költészet egyik nagy alakja. Észak-itáliai egyetemeken tanult, ott került kapcsolatba a kor humanistáival. Plutarkhosz számos művét fordította görögről latinra, tényleg a kor színvonalán. Meg a Zrínyi-testvérek kora. A családi nevük Šubić volt, a Zrínyi (Zrinjski) csak a birtokra utaló nemesi előnév. Miklós és Petar. Az egyik a család dalmáciai birtokait örökölte, a másik a szlavóniai és dél-dunántúli javadalmakat. Ezért az egyikből horvát költő lett, a másikból meg magyar. Mindketten mindkét nyelvet beszélték, fordították egymás műveit. Csak éppen az egyik elvileg a horvát „sabor”, azaz rendi gyűlés tagja volt, a másik meg a magyar rendi gyűlésé. Már ha egyáltalán összehívta ezeket a király, aki ez esetben a császár volt. Egyébként e téren teljes zűrzavar uralkodott: a Lackfiaknak (Lacković), a Garáknak (Gorjanski) itt is, ott is voltak birtokaik. Ez a zűrzavar a 19. századig senkit sem zavart. De például a cseh eredetű, magyarul beszélő zágrábi horvát családban született August Šenoa, aki egyébként Pécsett és Prágában végezte tanulmányait, már láthatóan gondban van emiatt. Ő a horvát romantikus regény megteremtője. Kletva (Eskü) című regényében, mely Zsigmond király korában játszódik, lényegében úgy oldja meg a problémát, hogy horvát hazafinak tekinti a Zsigmond ellen lázadó főúri Liga tagjait, és magyarnak, illetve, végső szorultságában, a horvát ügy árulójának azokat, akik Zsigmonddal tartanak (például Gara-Gorjanski Miklóst-Nikolát, a nádort). Egyébként Šenoáról nevezték el a pécsi horvátok klubját, ahol néha kitűnő horvát írókkal lehet találkozni.